Kedves Látogatóim!
Eddig még csak körvonalazódott bennem a gondolat, hogy írjak
egy összefoglalót a laikus feliratfordításról, de most elérkezett az ideje,
hogy a tettek mezejére is lépjek. A következőkben leírtakat irányelveknek nevezném, melyek alapján jómagam a fordítást végzem immár közel
egy évtizede. Minden fordítóra, érdeklődőre rábízom, hogy ezekből bármit is
hasznosíthatónak talál-e saját maga számára, illetve egyetért-e velük.
Eredetileg úgy kerültem kapcsolatba ezzel a tevékenységgel,
hogy tinédzser koromban nagy anime rajongó voltam. Egy online közösségben (AnimeAddicts)
megismerkedtem olyanokkal, akik már elkezdtek létrehozni egy fordítócsapatot,
és valahogy szóba jött, hogy esetleg én is csatlakoznék-e. Akkor a fordítások
terén nem rendelkeztem még valami nagy tapasztalattal, csak a saját
szórakoztatásomra készítettem el a kedvenc bandáim dalszövegeinek fordítását,
ami ha másra nem, de szókincsfejlesztésre mindenképp hasznosnak bizonyult.
Angolt egyébként csak a gimnáziumban kezdtem el tanulni (mint második,
választható nyelvet), de szerencsére egy remek tanárnőt fogtam ki 10. évfolyamban,
aki az osztály angolul tanulni kívánó tagjait felkarolta és elég komolyan
foglalkozott velük, így cirka pár év alatt eljutottam egy olyan szintre, mely
már alapul szolgálhatott a fordításhoz. Természetesen otthon sem voltam rest,
és sokat foglalkoztam a nyelvtanulással. Ezért is jutottam el végül odáig, hogy
az érettségin már az angol volt az a nyelv, melyből érettségiztem, a német
pedig mint választható érettségi tantárgy szerepelt a listámon (akkor még nem
volt kötelező természettudományi tárgy választása). 2 évvel később sikeres emelt
szintű angol érettségivel a nyelvvizsgát is megszereztem.
Tehát az említett kedves barát felkérésére végül csatlakoztam az alakulóban
lévő fordítócsapathoz, és ha emlékezetem nem csal, talán az Itazura Na Kiss (Playful
Kiss néven dorama is készült belőle) volt az első anime, melyet „hivatalosan”
lefordítottam. //Most néztem utána egyébként, és Indavideón még mindig
megtalálható. :D// Nos, innentől kezdve már fel se tudnám sorolni, hogy miket
fordítottam még, egyszer érdemes lenne nosztalgiából összegyűjtenem.
Pár év anime fordítás után kezdett betelni a „piac” fordítókkal, így egy ideig
próbálkoztam mangákkal is (a manga.hu berkein belül), bár a Photoshop-pal sosem kerültem olyan közeli
kapcsolatba, illetve egy-egy fejezet lefordítása is rengeteg időt vett igénybe
a képszerkesztések miatt. Ahogy komolyodtam és kezdtem némileg felnőttél válni,
elkezdett vonzani az élőszereplős ázsiai sorozatok világa. Így találkoztam a
japán My Boss, My Hero-val még DA-n, melybe egy ottani tag ajánlására vágtam
bele. Annak ellenére, hogy előre kérdezősködtem, mihez nincs még felirat és
mihez lenne jó, ha mégis csak lenne, sajnos csúnyán rám támadt egy
fordítócsapat egyik tagja, mert „mi az, hogy én olyat állok neki fordítani,
amit ő már betervezett X évvel azelőtt” (mindezt egy nagyon csúnya és megalázó
stílusú elektronikus levélben írta meg nekem). Szerencsére a fordítócsapat „vezetője”
korrekt módon intézkedett, bár számomra ez az eset mégis törést jelentett a „sorozatfordítói
karrieremben”, így a My Boss, My Hero-t még végigfordítottam, de utána már nem
sok kedvem maradt továbbra is feliratokkal foglalkozni. Ismét visszanyergeltem
a mangákhoz, de már szabadúszóként, saját blogra feltöltött fejezetekkel, majd
később egy ismerős ajánlására találtam rá a Viki-re, ahol úgy komolyabban 2014.
őszétől kezdtem el tevékenykedni, de nem csupán feliratokon, hanem időnként
közösségfejlesztési próbálkozásokat is teszek (ennek eredményeképp született
meg a Viki Hungary rajongói FB oldal is).
Elég sokáig elhúzódott a fordítói előtörténem, így most már
rátérnék arra, amiről eredetileg írni szerettem volna: a vezérelveimre.
Először is úgy gondolom, hogy nem elég az angol nyelv átfogó ismerete. Sőt mi
több, még azt is ki merem jelenteni, hogy egyáltalán nem baj, ha nem beszéled
tökéletesen az angolt. Ami a fordításhoz szerintem szükséges, az egy - mondhatni
- művészi véna, vagy nevezhetjük érzéknek, ráérzésnek is, mely segíti az
elszakadást, a tükörfordítás helyett egy anyanyelvhez hű átirat létrehozását.
Véleményem szerint ez tanulható tulajdonság. Ugyanolyan, mint a főzés, ha
vesszük például a rántás elkészítését; valakinek elsőre jól sikerül, másnak
viszont többször meg kell mutatni és ki kell vele próbáltatni, mire ráérez.
Tehát a kiterjedt szókincsnél és perfekt nyelvtani ismereteknél sokkal
fontosabbnak tartom a mondatszerkezetek és az idiómák, szállóigék felismerését,
ami javíthat a nézői élményen. Ide tartoznak a kimondottan csak angol
szófordulatok, mondások (mint pl. az „Early bird, gets the worm.” jelentése nem
„A korai madár szerzi meg a kukacot.”, hanem „Ki korán kel, aranyat lel.”) Itt
emelhetném még ki a passzív szerkezetet, mely az angolban igen gyakori, a
magyarban viszont kerülendő (pl. „It was said…” megfelelő fordítása nem a „Meg
lett mondva…”, hanem a „Megmondták/Megmondta…”). Nyilván helyzettől függően a
passzív szerkezet alkalmazható, amennyiben pl. falusias környezetben hangzik el
földműves parasztok szájából, de akár azt is el tudom képzelni, hogy
nyomatékosító jelleggel is felhasználható. Mindenesetre én igyekszem kerülni.
Egy másik, általam lényegesnek tartott elem, az írásjelek megfelelő használata.
Már jó ideje észrevettem, hogy az angol feliratokban a ponton és a kérdőjelen
kívül szinte alig találni mást a mondatok végén. A magyar nyelvben viszont ott
van nekünk a felkiáltójel, melyet felszólítások, felkiáltások és erős érzelmi
töltetű mondatok végén használunk. Nyilván ezek elhagyása még nem fogja rontani
a szöveg érthetőségét és élvezhetőségét, általános iskolában azért mégis csak
pontlevonás járna érte egy nyelvtan dolgozatnál. Itt hivatkoznék vissza az „elszakadásra”,
melyet már említettem – nem kell az angolhoz görcsösen ragaszkodni, hiszen
magyarra fordítok, tehát úgy írok mindent, ahogy az egy magyar anyanyelvűtől
elvárható.
Kiemelnék még két írásjelet, melyek gyakran felbukkannak a feliratokban. Ezek a
„…” és a „—„. A „…”-ot akkor használjuk, amikor a gondolatot nem fejezzük be,
kivárunk, mielőtt folytatnánk, vagy esetleg a befejezést szándékosan nyitva
hagyjuk. „—„-tal pedig olyan esetekben élünk, amikor félbeszakítják
mondandónkat.
Még egy kritikus pont a vesszők használata. Bevallom, hogy bizonyos esetekben
én sem vagyok biztos benne, hogy hol is illene használni (főleg az „és”
kötőszóval összekötött tagmondatok esetében), de ilyenkor utánajárok valamilyen
nyelvtani segédletben (sajnos még így is biztos vagyok benne, hogy sokszor nem
jól használom).
Feliratok esetében egy esszenciális szempontnak tartom a szöveg hosszát is,
hiszen idő kell az elolvasásukhoz. Amennyiben valamit ki tudunk fejezni
rövidebben is, érdemesebb azt az opciót választani, illetve bizonyos töltelékszavakat
akár el is hagyhatunk annak érdekében, hogy a néző ne azzal legyen elfoglalva,
hogy a „Stop” gombot nyomogatja a barokkos körmondatok értelmezése közben. Ha
pedig már a barokkos körmondatoknál járunk, ismét kiemelném az „elszakadást”.
Tudjuk bizony, hogy egy összetett mondatban a tagmondatok felcserélhetők, ezért
hiába látjuk magunk előtt a képernyőn az adott angol tagmondatot az egyik
sorban, a másikban pedig a következő részét, ezeket nyugodtan felcserélhetjük a
magyar feliratban, hogy ezáltal könnyebben felfoghatóvá váljon a mondat. Ha az segít, leírhatjuk külön jegyzettömbe úgy, ahogy az angol feliratban látható, aztán átvariálhatjuk kedvünkre.
Következő pontként az ázsiai tiszteleti utótagokra térnék ki. Többfelé
tájékozódtam már róla, és nagyon megtetszett egy fórum hozzászólás, ami a
kulturális értékek megtartásáról szólt, tehát ezeket nyugodtan megtarthatjuk a
magyar feliratban egy rövid kis magyarázattal összefűzve. Régebben folyamatosan
igyekeztem magyarítani őket, most viszont sok helyzetben inkább meghagyom az
eredeti kifejezést.
A tegeződés/magázódás kérdéskörében leginkább azt tartom lényegesnek, hogy
igyekezzünk magunkat ahhoz tartani, hogyha két ember kapcsolatát
távolságtartónak, vagy tiszteletteljesnek határoztuk meg, akkor legalább addig
tartsuk is meg így, amíg nem gondoljuk azt, hogy a kapcsolatukban változás állt
be, és már megengedhető a tegeződés. Pl. találkozik egy férfi és egy nő, eleinte magázódnak, aztán amint járni kezdenek, valószínűleg le is tegeződnek. Egy sok szereplős sorozatnál akár
jegyzeteket is készíthetünk erről. Itt térnék még ki a régi korokban játszódó
doramákra. Ha követitek ezeket a fordításaimat, biztos feltűnhetett már, hogy
csakis tegeződést használok. Ennek az az egyszerű oka, hogy a magázódás a 16.
században alakult ki, ezért igyekszem máshogy érzékeltetni az udvariasság kifejeződését,
amennyiben módom van rá.
Mivel nem csupán rózsaszín ködben úszó sorozatokat fordítok, ezért néha káromkodásokat
is szúrok a felirataimba. Természetesen a sorozat jellegétől, az adott szereplő
jellemétől függően próbálom megtalálni a szerintem megfelelő kifejezéseket.
Nemrég olvastam egy fórum topikot arról, hogy vajon mennyire fontos az eredeti
nyelv ismerete, melyről fordítok, és mennyire elterjedt a „second hand
translating” („fordítás másodkézből”) jelensége. Ezzel kapcsolatosan annyi a véleményem,
hogy nyilván ártani nem árt, ha például beszélsz valamennyire koreaiul egy
koreai sorozat fordításánál, viszont ez nem egy alapfeltétel és nem is várható
el egy hobbi-fordítótól (de úgy olvastam, hogy sok sorozathoz már alapból az angol feliratot veszik alapul a hivatásos fordítók is). Arra jó, hogy könnyebben felismered, ha valaki pl. tájszólással beszél,
vagy a látszat ellenére nem adja meg a kellő tiszteletet az idősebbnek, a
főnökének, stb. (Így jártam "pórul" a Happy 300 Days-"szel, melynek a második felében derült csak ki, hogy a buggyant gengszterünk tájszólással beszél). Ha már a főnök-beosztott viszonyt megemlítettem, akkor azt is
kiemelném, hogy bizonyos munkahelyeken megengedhető a főnök barátként kezelése
is, ahogy pl. az én szakmámban is (tehát a szociális hivatásban, ahol elterjedt
a munkatársak egymás közötti baráti hangon történő megszólítása kortól,
beosztástól és szakmai tapasztalatoktól függetlenül).
Úgy gondolom, hogy egyelőre itt be is fejezném, mert közben
főzöm az ebédet, és már így is jó hosszúra sikeredett a bejegyzés. Nyilván
kitérhetnék még a nyelvtan további területeire is, de úgy vélem, hogy az alapvető nyelvtani szabályokat azért érti mindenki, aki legalább a 8 általánost kijárta (pl. „j”-t vagy „ly”-t írok-e, ésatöbbi), meg nem is készülök
pedagógiai pályára. J
Ha bármilyen hozzáfűznivalód, kérdésed, észrevételed (vagy
panaszod?) lenne az irományommal kapcsolatban, nyugodtan leírhatod/felteheted hozzászólásban vagy privátban is akár (samaibettiKUKACgmailPONTcom emailcímen).
Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez csak a személyes, szubjektív
nézőpontom a fordítással kapcsolatban, és mivel kevés információt osztottam meg
eddig magamról, úgy gondoltam, hogy ideje kicsit bepillantást nyújtanom a
kulisszák mögé, hogy ne csak a kész terméket lássátok, hanem a mögöttes
folyamatot is. ;)
