A kulisszák mögött…

Kedves Látogatóim!

Eddig még csak körvonalazódott bennem a gondolat, hogy írjak egy összefoglalót a laikus feliratfordításról, de most elérkezett az ideje, hogy a tettek mezejére is lépjek. A következőkben leírtakat irányelveknek nevezném, melyek alapján jómagam a fordítást végzem immár közel egy évtizede. Minden fordítóra, érdeklődőre rábízom, hogy ezekből bármit is hasznosíthatónak talál-e saját maga számára, illetve egyetért-e velük.

Eredetileg úgy kerültem kapcsolatba ezzel a tevékenységgel, hogy tinédzser koromban nagy anime rajongó voltam. Egy online közösségben (AnimeAddicts) megismerkedtem olyanokkal, akik már elkezdtek létrehozni egy fordítócsapatot, és valahogy szóba jött, hogy esetleg én is csatlakoznék-e. Akkor a fordítások terén nem rendelkeztem még valami nagy tapasztalattal, csak a saját szórakoztatásomra készítettem el a kedvenc bandáim dalszövegeinek fordítását, ami ha másra nem, de szókincsfejlesztésre mindenképp hasznosnak bizonyult. Angolt egyébként csak a gimnáziumban kezdtem el tanulni (mint második, választható nyelvet), de szerencsére egy remek tanárnőt fogtam ki 10. évfolyamban, aki az osztály angolul tanulni kívánó tagjait felkarolta és elég komolyan foglalkozott velük, így cirka pár év alatt eljutottam egy olyan szintre, mely már alapul szolgálhatott a fordításhoz. Természetesen otthon sem voltam rest, és sokat foglalkoztam a nyelvtanulással. Ezért is jutottam el végül odáig, hogy az érettségin már az angol volt az a nyelv, melyből érettségiztem, a német pedig mint választható érettségi tantárgy szerepelt a listámon (akkor még nem volt kötelező természettudományi tárgy választása). 2 évvel később sikeres emelt szintű angol érettségivel a nyelvvizsgát is megszereztem.
Tehát az említett kedves barát felkérésére végül csatlakoztam az alakulóban lévő fordítócsapathoz, és ha emlékezetem nem csal, talán az Itazura Na Kiss (Playful Kiss néven dorama is készült belőle) volt az első anime, melyet „hivatalosan” lefordítottam. //Most néztem utána egyébként, és Indavideón még mindig megtalálható. :D// Nos, innentől kezdve már fel se tudnám sorolni, hogy miket fordítottam még, egyszer érdemes lenne nosztalgiából összegyűjtenem.
Pár év anime fordítás után kezdett betelni a „piac” fordítókkal, így egy ideig próbálkoztam mangákkal is (a manga.hu berkein belül), bár a Photoshop-pal sosem kerültem olyan közeli kapcsolatba, illetve egy-egy fejezet lefordítása is rengeteg időt vett igénybe a képszerkesztések miatt. Ahogy komolyodtam és kezdtem némileg felnőttél válni, elkezdett vonzani az élőszereplős ázsiai sorozatok világa. Így találkoztam a japán My Boss, My Hero-val még DA-n, melybe egy ottani tag ajánlására vágtam bele. Annak ellenére, hogy előre kérdezősködtem, mihez nincs még felirat és mihez lenne jó, ha mégis csak lenne, sajnos csúnyán rám támadt egy fordítócsapat egyik tagja, mert „mi az, hogy én olyat állok neki fordítani, amit ő már betervezett X évvel azelőtt” (mindezt egy nagyon csúnya és megalázó stílusú elektronikus levélben írta meg nekem). Szerencsére a fordítócsapat „vezetője” korrekt módon intézkedett, bár számomra ez az eset mégis törést jelentett a „sorozatfordítói karrieremben”, így a My Boss, My Hero-t még végigfordítottam, de utána már nem sok kedvem maradt továbbra is feliratokkal foglalkozni. Ismét visszanyergeltem a mangákhoz, de már szabadúszóként, saját blogra feltöltött fejezetekkel, majd később egy ismerős ajánlására találtam rá a Viki-re, ahol úgy komolyabban 2014. őszétől kezdtem el tevékenykedni, de nem csupán feliratokon, hanem időnként közösségfejlesztési próbálkozásokat is teszek (ennek eredményeképp született meg a Viki Hungary rajongói FB oldal is).

Elég sokáig elhúzódott a fordítói előtörténem, így most már rátérnék arra, amiről eredetileg írni szerettem volna: a vezérelveimre.
Először is úgy gondolom, hogy nem elég az angol nyelv átfogó ismerete. Sőt mi több, még azt is ki merem jelenteni, hogy egyáltalán nem baj, ha nem beszéled tökéletesen az angolt. Ami a fordításhoz szerintem szükséges, az egy - mondhatni - művészi véna, vagy nevezhetjük érzéknek, ráérzésnek is, mely segíti az elszakadást, a tükörfordítás helyett egy anyanyelvhez hű átirat létrehozását. Véleményem szerint ez tanulható tulajdonság. Ugyanolyan, mint a főzés, ha vesszük például a rántás elkészítését; valakinek elsőre jól sikerül, másnak viszont többször meg kell mutatni és ki kell vele próbáltatni, mire ráérez. Tehát a kiterjedt szókincsnél és perfekt nyelvtani ismereteknél sokkal fontosabbnak tartom a mondatszerkezetek és az idiómák, szállóigék felismerését, ami javíthat a nézői élményen. Ide tartoznak a kimondottan csak angol szófordulatok, mondások (mint pl. az „Early bird, gets the worm.” jelentése nem „A korai madár szerzi meg a kukacot.”, hanem „Ki korán kel, aranyat lel.”) Itt emelhetném még ki a passzív szerkezetet, mely az angolban igen gyakori, a magyarban viszont kerülendő (pl. „It was said…” megfelelő fordítása nem a „Meg lett mondva…”, hanem a „Megmondták/Megmondta…”). Nyilván helyzettől függően a passzív szerkezet alkalmazható, amennyiben pl. falusias környezetben hangzik el földműves parasztok szájából, de akár azt is el tudom képzelni, hogy nyomatékosító jelleggel is felhasználható. Mindenesetre én igyekszem kerülni.
Egy másik, általam lényegesnek tartott elem, az írásjelek megfelelő használata. Már jó ideje észrevettem, hogy az angol feliratokban a ponton és a kérdőjelen kívül szinte alig találni mást a mondatok végén. A magyar nyelvben viszont ott van nekünk a felkiáltójel, melyet felszólítások, felkiáltások és erős érzelmi töltetű mondatok végén használunk. Nyilván ezek elhagyása még nem fogja rontani a szöveg érthetőségét és élvezhetőségét, általános iskolában azért mégis csak pontlevonás járna érte egy nyelvtan dolgozatnál. Itt hivatkoznék vissza az „elszakadásra”, melyet már említettem – nem kell az angolhoz görcsösen ragaszkodni, hiszen magyarra fordítok, tehát úgy írok mindent, ahogy az egy magyar anyanyelvűtől elvárható.
Kiemelnék még két írásjelet, melyek gyakran felbukkannak a feliratokban. Ezek a „…” és a „—„. A „…”-ot akkor használjuk, amikor a gondolatot nem fejezzük be, kivárunk, mielőtt folytatnánk, vagy esetleg a befejezést szándékosan nyitva hagyjuk. „—„-tal pedig olyan esetekben élünk, amikor félbeszakítják mondandónkat.
Még egy kritikus pont a vesszők használata. Bevallom, hogy bizonyos esetekben én sem vagyok biztos benne, hogy hol is illene használni (főleg az „és” kötőszóval összekötött tagmondatok esetében), de ilyenkor utánajárok valamilyen nyelvtani segédletben (sajnos még így is biztos vagyok benne, hogy sokszor nem jól használom).
Feliratok esetében egy esszenciális szempontnak tartom a szöveg hosszát is, hiszen idő kell az elolvasásukhoz. Amennyiben valamit ki tudunk fejezni rövidebben is, érdemesebb azt az opciót választani, illetve bizonyos töltelékszavakat akár el is hagyhatunk annak érdekében, hogy a néző ne azzal legyen elfoglalva, hogy a „Stop” gombot nyomogatja a barokkos körmondatok értelmezése közben. Ha pedig már a barokkos körmondatoknál járunk, ismét kiemelném az „elszakadást”. Tudjuk bizony, hogy egy összetett mondatban a tagmondatok felcserélhetők, ezért hiába látjuk magunk előtt a képernyőn az adott angol tagmondatot az egyik sorban, a másikban pedig a következő részét, ezeket nyugodtan felcserélhetjük a magyar feliratban, hogy ezáltal könnyebben felfoghatóvá váljon a mondat. Ha az segít, leírhatjuk külön jegyzettömbe úgy, ahogy az angol feliratban látható, aztán átvariálhatjuk kedvünkre.
Következő pontként az ázsiai tiszteleti utótagokra térnék ki. Többfelé tájékozódtam már róla, és nagyon megtetszett egy fórum hozzászólás, ami a kulturális értékek megtartásáról szólt, tehát ezeket nyugodtan megtarthatjuk a magyar feliratban egy rövid kis magyarázattal összefűzve. Régebben folyamatosan igyekeztem magyarítani őket, most viszont sok helyzetben inkább meghagyom az eredeti kifejezést.
A tegeződés/magázódás kérdéskörében leginkább azt tartom lényegesnek, hogy igyekezzünk magunkat ahhoz tartani, hogyha két ember kapcsolatát távolságtartónak, vagy tiszteletteljesnek határoztuk meg, akkor legalább addig tartsuk is meg így, amíg nem gondoljuk azt, hogy a kapcsolatukban változás állt be, és már megengedhető a tegeződés. Pl. találkozik egy férfi és egy nő, eleinte magázódnak, aztán amint járni kezdenek, valószínűleg le is tegeződnek. Egy sok szereplős sorozatnál akár jegyzeteket is készíthetünk erről. Itt térnék még ki a régi korokban játszódó doramákra. Ha követitek ezeket a fordításaimat, biztos feltűnhetett már, hogy csakis tegeződést használok. Ennek az az egyszerű oka, hogy a magázódás a 16. században alakult ki, ezért igyekszem máshogy érzékeltetni az udvariasság kifejeződését, amennyiben módom van rá.
Mivel nem csupán rózsaszín ködben úszó sorozatokat fordítok, ezért néha káromkodásokat is szúrok a felirataimba. Természetesen a sorozat jellegétől, az adott szereplő jellemétől függően próbálom megtalálni a szerintem megfelelő kifejezéseket.
Nemrég olvastam egy fórum topikot arról, hogy vajon mennyire fontos az eredeti nyelv ismerete, melyről fordítok, és mennyire elterjedt a „second hand translating” („fordítás másodkézből”) jelensége. Ezzel kapcsolatosan annyi a véleményem, hogy nyilván ártani nem árt, ha például beszélsz valamennyire koreaiul egy koreai sorozat fordításánál, viszont ez nem egy alapfeltétel és nem is várható el egy hobbi-fordítótól (de úgy olvastam, hogy sok sorozathoz már alapból az angol feliratot veszik alapul a hivatásos fordítók is). Arra jó, hogy könnyebben felismered, ha valaki pl. tájszólással beszél, vagy a látszat ellenére nem adja meg a kellő tiszteletet az idősebbnek, a főnökének, stb. (Így jártam "pórul" a Happy 300 Days-"szel, melynek a második felében derült csak ki, hogy a buggyant gengszterünk tájszólással beszél). Ha már a főnök-beosztott viszonyt megemlítettem, akkor azt is kiemelném, hogy bizonyos munkahelyeken megengedhető a főnök barátként kezelése is, ahogy pl. az én szakmámban is (tehát a szociális hivatásban, ahol elterjedt a munkatársak egymás közötti baráti hangon történő megszólítása kortól, beosztástól és szakmai tapasztalatoktól függetlenül).

Úgy gondolom, hogy egyelőre itt be is fejezném, mert közben főzöm az ebédet, és már így is jó hosszúra sikeredett a bejegyzés. Nyilván kitérhetnék még a nyelvtan további területeire is, de úgy vélem, hogy az alapvető nyelvtani szabályokat azért érti mindenki, aki legalább a 8 általánost kijárta (pl. „j”-t vagy „ly”-t írok-e, ésatöbbi), meg nem is készülök pedagógiai pályára. J

Ha bármilyen hozzáfűznivalód, kérdésed, észrevételed (vagy panaszod?) lenne az irományommal kapcsolatban, nyugodtan leírhatod/felteheted hozzászólásban vagy privátban is akár (samaibettiKUKACgmailPONTcom emailcímen).

Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez csak a személyes, szubjektív nézőpontom a fordítással kapcsolatban, és mivel kevés információt osztottam meg eddig magamról, úgy gondoltam, hogy ideje kicsit bepillantást nyújtanom a kulisszák mögé, hogy ne csak a kész terméket lássátok, hanem a mögöttes folyamatot is. ;)